A szezonértékelést ezúttal nem az irányítóposzttal kezdem, mert idén a csapat a futásra szerette volna helyezni a hangsúlyt és ehhez elengedhetetlen a támadófal kiváló játéka. Ha pedig ők elvégzik a piszkos munkát, akkor jöhet learatni a babérokat a running back a yardok megszerzésével.

Mivel alapvetően a box score statisztikák nem mutatnak teljes vagy reális képet egy-egy játékos teljesítményéről így próbálok ismét olyan kontextusokat hozni, amiket együtt vizsgálva kicsit közelebb kerülünk a valósághoz, mint a puszta számokat látva.

A támadófal nem igazán tudott egységes maradni, már ami a kezdő ötös összetételét illeti. Folyamatosan változtak a tagok a posztokon, de azt gondolom így is elég jó teljesítményt hoztak. Sajnos nekik is voltak gyengébb szakaszaik, de alapvetően rajtuk nem igazán múlt a sikeres támadójáték. Ez pedig a jövőre nézve bíztató lehet, hiszen lesz némi átalakulás a kezdőt illetően.

Az alapfelállás

Alapvetően a szezon előtt a Wynn – Thuney – Andrews – Mason – Cannon ötös egy ligaelit egységnek tűnt, amire bátran lehet alapozni a csapat játékát. Mivel Belichick már egy évvel korábban készült erre a támadójátékbeli váltásra, miszerint Brady utáni évben inkább a futással fogunk operálni, így a Michel, Harris, White, Burkhead, Bolden ötös bőven illeszkedett ebbe a tervbe.

Sajnos a koronavírus kicsit össze is kuszálta rögtön a dolgokat, hiszen Cannon opt –outolt, így Eluemunor került a jobb oldali tackle posztjára, aki sok sót nem evett addig meg arrafelé. De a Herron, Onwenu duó kezdetése egy csonka előszezonnal esélytelennek tűnt. Mivel Cajuste sem igazán tudott egészséges lenni, így ezzel a kényszermegoldással operáltunk. Eluemunor inkább a guard pozícióban érezte otthonosan magát.

Ehhez képest nagyszerű teljesítményt tudott leadni főként a futásblokkolás terén, ha pedig a szezon elején át kellett állni a passzjátékra, mert nagyobb volt a hátrány, mint azt futással le lehetett volna dolgozni, akkor érkezett a helyére Michael Onwenu, aki meg passzblokkban erősebbnek tűnt és ugye azóta már tudjuk jól: Jött, látott és győzött. Gyakorlatilag a legjobb falemberünk lett a szezon során és megfordult a fal 3 különböző posztján is.

A nagy beugró

Onwenu játszott 622 snapet mint RT, 187 snapet mint RG és 112 alkalommal LG is volt. Elég hasznos embere lesz a közeljövőben a falunknak ez nem lehet kérdés. Játékát a PFF a legjobbnak ítélte az újoncok között a tackle poszton (84.3 értékelés, míg a teljes ligát nézve a 8.legjobb volt. A másik oldalon Isaiah Wynn állta a sarat, már amikor rendelkezésre állt. 10 meccsen számíthattunk rá és a 12.helyre rangsorolták a tackle listában (82.6), tehát amikor volt, akkor többnyire jól muzsikált.  Jól mutatja a falunk helyzetét, hogy 25 snapet játszott bal guardként is, sérülések okán.

A megsérülő és helyét Onwenura hagyó Eluemunor összesen 419 snapben volt a pályán, és ebből 278-t játszott RT-ként, míg 142-ben LT-ként szerepelt.

Mellettük Justin Herronnak (63.2) is jutott 352 snap, ami azért szezon előtt messze szemöldök felhúzós statisztika lett volna. Ráadásul mindkét oldalon be kellett ugrania (226+126) a szezon során.

Azért látható, hogy messze nem a stabilitás jellemezte a fal két szélét, főleg ha azt vesszük, hogy Cannon lett volna a kezdő és Cajuste a csere mindkét oldalra. Ehhez képest kitaláltuk Eluemunornak a tutit, és felfedeztük Onwenut és kényszerből Herront is. Nem tűnik a legideálisabb szezonnak.

Interior Offensive Line

Ha ehhez hozzávesszük, hogy Joe Thuney is átmozgott centerbe egy rövid időszakra, akkor már látszódik, hogy belül is voltak hiányzók bőven. 126 snapet vállalt a fal közepén, míg a saját helyén 862-t. A 15.legjobb értékelést kapta a PFF-nél a guardok között (74.2)

Shaq Mason is kihagyott 3 találkozót, így 13-szor volt ott a kezdésnél a jobb guard helyén. Ő nem mozgott sehova, 788 snap jutott neki, amit a 4.legjobb guard értékeléssel töltött meg tartalommal (85.4)

David Andrews a OLine esze és aki nélkül messze nem ugyanaz ez az egység. Már TB idején is köztudott volt, hogy Andrews foci IQ-ja nélkül komoly bajba tudunk kerülni. Idén elég ingadozó volt a teljesítménye (67.7) és talán kicsit visszaesett a kihagyott év következtében, de azért reméljük, hogy sikerül maradásra bírni a lejáró szerződésű játékost.

James Ferentz jött a kapitány helyére, mikor már Thuney sem volt. Összesen 164 snap jutott neki a szezonban centerként.

Mellettük még Froholdt is pályára került LG és RG poszton, a Broncos ellen jól, a 49ers ellen botrányosan szerepelt. Korey Cunningham szintén két poszton kapott lehetőséget, 32-szer LT és 5 alkalommal LG-ként játszott.

34 játék során alkalmaztunk falembert tight endként. Onwenu 14, Herron 10, Cunningham 9, Eluemunor pedig 1 esetben állt fel a fal szélére így.

Most hogy nagyjából képbe kerültünk és láthattuk volt itt minden, mint a búcsúban, és bár lehet sokaknak úgy tűnt, hogy a fal állandó volt, ez messze nem igaz állítás. Rengeteget változott a felállás és már az öreg Scarnecchia sem volt, így ezek fényében én azt gondolom, hogy nem érheti sok kritika az egységet, mert megállták a helyüket. Nyilván egy ideálisabb felkészüléssel és kevesebb sérüléssel, sokkal nagyobb támogatást adhattak volna a futójátéknak.

De nézzük a konkrét számaikat:

A táblázatból látható, hogy a passz védelemben akadtak hiányosságok. Mondjuk ezt Newton lassabb döntéshozatala éppúgy nem segítette, mint ahogy az sem, hogy egyértelmű blitz szituációkat nem ismert fel és nem hívta át a játékot. Ennek pedig a fal is megitta a levét bőven. Tehát elég szép kölcsönhatásban állnak egymással és ennek fényében kell értékelni őket.

Nem volt 5 emberünk a 70-es érték felett, ami azért nem egy elit fal jellemzője. Mondhatjuk úgy is, hogy volt támadható pont bőven. És sajnos pont Andrews volt az aki a megszokott értékeitől alaposan elmaradt. A csonka előszezon tehát, még egy ilyen rutinos játékosnál is nyomott hagyhat, pláne ha egy év kihagyás után tér vissza.

Justin Herron a jóval kevesebb snapje ellenére is a legtöbb sacket engedte (5). Míg a többiek nagyjából egy húron pendültek. Wynn annak ellenére állta a sarat, hogy a nyomás kapcsán ugye csak 10 meccsen kaphatott negatív jelzést. Tehát a teljes szezont nézve, azért Thuneynál több nyomást engedett volna. Onwenu viszont ezzel a 14 nyomás engedéssel, elég brutálisan berobbant az NFL-be, és ha megnézzük Herronnál ez a szám 13, miközben Onwenu 927, Herron pedig 352 snapben volt pályán, akkor látható miért is emeli ki mindenki a nagydarab újoncot.

Összességében a fal azért megadta volna a stabilitást, egy gyors passzjátékhoz. Nem kellett attól tartani, hogy állandóan menekülnie kell  az irányítónak gy átlagos döntéshozatal esetén. Innentől nehéz lesz mentegetni Cam Newtont, de persze majd a WR sorral párban érkezik ő is a második részben.

A futójáték

Picit még maradjunk a falnál és a játékunk alapját képező futásnál. Az jó látható volt egész évben, hogy mi erre építettünk, ezzel a filozófiával érkeztünk a Brady utáni érába. És a Mason, Onwenu, Wynn hármas alaposan ki is tett magáért. De Thuney és Andrews sem vallott szégyent. Főleg, hogy ők nagyjából ezeket az értékeket hozzák évente ebben a mutatóban. Így tehát joggal lehetett erre építeni és annak ellenére, hogy az egész világ tudta mi futni fogunk, még ennek ellenére is sikeresen ügyködött a fal.

Amikor viszont jelentős embertöbblettel szembesültek, akkor már nehezen ment a hatékony futójáték. Ennek az volt a fő oka, hogy a tight end posztról kevés segítség érkezett és a full back Jakob Johnson sem igazán ütötte meg Develin szintjét. James Develin passzblokkja az utólsó 5 évéből négyszer 77 feletti értékelést kapott. Ehhez képest Johnson 59.3-t tud felmutatni. Míg Develin általában 70 feletti futásblokkolást hozott évente, addig Johnson 51.7-t. Ez azért már óriási különbségnek tűnik a kivitelezésben. És rá is mutat egy érzékeny veszteségre.

A tight endeknél Dalton Keene 65.4-t tudott futásblokkban, erre még lehet építeni bőven. Míg Devin Asiasi a passzblokkban kapott 67.7-t, ami szintén bíztató. Főleg, hogy mindegyikük veri ezekben Izzot. De még ennél is fontosabb, hogy ha az ellenfelek tudják azt amit mi szurkolók is, hogy futás érkezik, akkor bizony tömve lesz a boksz alaposan.

A futók

Damien Harris a futásainak 39.42%-át, 8 vagy több védős box ellen hajtotta végre.  Ez brutálisan magas szám, a szezon végére ez a 3.helyre elég ebben a rangsorban. De ha fut az év utolsó meccsén, lehet megtartja az első helyét. Így Gallman és Barber többször futott fullos box ellen, de 35% felett Cam Akers és Latavius Murray van csak rajtuk kívül. Chubb és Cook 31%, míg Jonathan Taylor már 30 alatt található a 14.helyen. Tehát a futójátékunkat ennek fényében kell értékelni, hogy gyakorlatilag mindig teletömték a boxot és ennek ellenére tudott működni a földön való haladás. És még inkább elszomorító, hogy ennek ellenére sem sikerült beindulnia a passzjátéknak akkor sem, amikor ment a futás.

Damien Harris 137 futással rukkolt elő, ezeken 691 yardot hozott és ez 5 yard feletti átlag kicsivel. Ez pedig egészen elképesztő teljesítmény és abszolút az elitbe tartozik ebben a szegmensben.  Ez visszaigazolja azokat az elképzeléseket, amiket Belichick a szezon előtt kitervelt. Hiszen ha ezt a szenzációs futójátékot, csak kicsit is megtámogattuk volna gyors passzjátékkal vagy play action fake formájában levegőbeli haladással, akkor ez még jobb számokat jelentett volna a futójátékban. És bár Harris szenzációs volt, ebben azért a falnak is nagy szerepe volt, hogy ekkora túlerő ellen is sikeresen támogatták őt. De ne vegyük el Harris érdemeit sem, hiszen a 691 yardjából 414 az első kontakt után született. 41 yardos volt a leghosszabb futása és egy fumble róható fel neki.

Harris esetében ez amúgy 3.02 yard kontakt után kísérletenként, de volt a csapatban olyan, aki még ennél is hatékonyabb lett. Sony Michel 3.41-t tudott átlagosan az első kontakt után és ezzel alaposan visszajött a futó depth charton azok után, hogy többen már eltemették.

449 yardot szaladt és ebből 269 érkezett az első szerelési kísérlet után. Mindössze 9 meccsen szerepelt a sérülése miatt, és ezeknek a felén kevesebb, mint 10 labdaérintést kapott. Szóval ez a szám is igen bíztató a jövőre nézve. Rex Burkheadnél 2.51, J.J.Taylornál 2.91 ugyanez az átlag kísérletenként.  Míg James Whitenál nem meglepő módon a legkevesebb 2.17 yard /kísérlet az első kontakt után.

Az biztos, hogy a Michel, Harris tandemben bízhatunk a következő szezonban is. Míg Burkhead kitette szívét lelkét és James White is nagyon fontos elem volt/lehet, de sok pénzt már rájuk nem kellene költeni, hiszen Taylor beugrásra késznek tűnik a masszív párosunk mögött.

Ami a passzblokkolásukat illeti abban is a Harris (78.9) Michel (73.2) Burkhead (70.2) sorrendet találjuk. White pedig eléggé betli volt ezen a téren, mert csak 26.7-et kapott PFF értékelésben. Taylor sem volt túl acélos a maga 34.4-es gradejével.

White engedett 12 nyomást, míg a Harris, Michel páros együtt összesen hármat. Igaz, itt azt szem előtt kell tartani, hogy White inkább passzjátéknál van fent, a másik kettő meg ugye többnyire megkapta a labdát a futáshoz, tehát eleve kevesebb passzblokkot kellett abszolválnia.

Az offensive gradek elég magasak lettek a PFF-nél és ez nem is csoda, hiszen ha haladt a csapat az szinte kizárólag a futójátéknak volt köszönhető.

Damien Harris 90.3-es offensive értékkel az egész mezőny 2.legjobb futója lett Derrick Henry mögött. És kettejükön kívül senki nem is jutott 90 fölé. Sony Michel a 14.helyen futott be végül, ami szerintem meglephet pár szurkolót, de nagyszerűen tért vissza és 80.9-es értékelése kiérdemelt. Burkhead pedig a 20.lett a maga 78.2-es eredményével.

Ha csak a futások értékelését nézzük, akkor Harris a 3.helyen található, Henry és Dalvin Cook mögött. Michel a 33., Burkhead a 44. ebben a sorrendben.

Konklúzió

Ami összegzésként leszűrhető, hogy a terv jónak tűnt, és annak ellenére haladt a maga útján, hogy a passzjátéktól nem hogy támogatást nem kapott, de az inkább hátráltatta a futójáték sikerét a nem létező formája miatt. Ennek fényében, és hogy a támadófal egész évben cserélődött és folyamatosak voltak a nagyobb sérülések, amik miatt valaki mindig hiányzott. Nem is beszélve az olyan sérülésekről, amivel ugyan vállalták a játékot esetenként, de nyilván nem tudtak maximumot adni emiatt. Szerintem kijelenthető, hogy az a két egység lehet hosszabbtávon is a csapat zászlóshajója. Amennyiben sikerül egy game manager QB-t mögéjük rakni, és a fiatal tight endek hatékonyan tudnak segíteni a futójátékban és passzblokkban, akkor bőven reális playoff esélyeink lesznek.

Kulcsfeladat David Andrews hosszabbítása, míg Marcus Cannontól el lehet köszönni és ezzel felszabadítani 7 millió dollárt. Ez elég jól jöhet Andrews kapcsán például. Cajuste is ott van még a talonban, hátha lesz belőle NFL játékos, bár erre most elég kicsi az esély.

Nagyon úgy fest, hogy Joe Thuney is távozik. Nem nagyon fogunk újabb csúcs gázsit benyomni a falba. Annak ellenére sem, hogy tényleg a támadójátékunk alapja lesz a közeljövőben ez a csapatrész. Mondjuk Onwenu megjelenése nagyban segíti az elengedést és így ezt az összeget eltudjuk költeni olyan posztokra is akár, ahol nagyobb bajban vagyunk. Mondjuk linebacker vagy elkapó fizetés is lehet ebből a Thuney pénzből.

A futóknál szinte biztos vagyok benne, hogy az egyik kedvenc távozni fog. Burkhead és White is a szurkolók szívéhez nőtt, de aligha hosszabbítunk mindkettővel. Rex kifejezetten szép pillanatokat élt meg az év során, és belenőtt abba a szerepbe, amit rászabtunk. White pedig elég keveset volt bevonva az évben, ami nyilván a passzjátéknál kerül majd értékelésre. Nem mondom, hogy nem örülnék, ha hosszabbítanánk velük, de ahhoz elég diszkontos kívánságainak kellene lenni mindkettőnek.

Ez a két egység nagyon is rendben lesz a jövő évre, ide tehát nagy erőforrások nem kellenek. Cajuste állapotáról ők többet tudnak és mivel Herron azért nem egy életbiztosítás, ezért Eluemunorral lehetne egy olcsóbb szerződést kötni, biztos ami biztos lapon. De drafton vagy free agent piacról is tudunk hozni hasonló kalibert. Sőt, akár első 2 napos Tackle pick is elképzelhető, annak fényében hogy döntenek Cajuste kapcsán.